Apám hitte az apja örökét….
Mostanában hogy egyre kevésbé érzem családtagnak apámat, sokszor jut eszembe hogy kiskoromban mennyire sokszor voltak apás időszakaim. egyszerű volt hiszen ő mindent megengedett, kérdés nélkül megkaptam mindent, beszélgetett velem, játszott velem ha votl ideje rá. ha nem volt.. hát akkor redületlen ültem a parkettán a munkaasztal alatt amíg ő ugyanilyen állhatatossággal rajzolt… húzta az egyenes vonalakat tussal, vonalzóval, ha elrontotta felkaparta pengével… kértem hogy játszunk, általában ebből nem lett semmi, ha igen akkor is csak kevés időre…
meglep mennyire kiestek ezek a mozzanatok, mégis ahogy írom érzem hogy benne volt a gyerekkoromban.
aztán már Autocadel rajzolt, én pedig ugyanabban a szobában, a széke alatt ültem és beszélgettem… meséltem, válaszolt…. aztán már nem hozott haza munkát, a kamaszkorommal ideragadtam a gép elé.. felesleges lett volna megpróbálnia. már csak egy idegen aki hazajár éjjel, és eltűnik kora reggel…. ha iskolába megyek midnig látom ahogy alszik míg én már fél 6 kor felveszem a harcot az elemekkel…
nem sajnálom tőle.. de valószínű ő az aki soha semmit nem fog tőlem kapni…. ahogy nem votl apa amikor felnőttem, én nem leszek a gyereke ha lerobban… keserű szájízzel mondom ezt, de az évek tapasztalata ezt mondatja velem…
apámnak egyetlen szent… az ő családja.. nem mi… az ő anyja, az ő nővére… irigyelni nem irigylem, őket nem lehet… náluk rosszabb embereket még soha nem éltem közvetlen… pedig sok ember volt már körülöttem…. becsülöm-e azért a halhatatlan, töretlen ragaszkodásért amit érez azért a két emberért ?… lehet… és irigylem a naívságát… majd egyszer megértem…..
—
Ez meg szép :
“Én is hiszek egy-két szép dologban
hiszek a dalban
és én hiszek a város zajában
és én hiszek benned s magamban”
azért hiányzik…
Válasz